(A lóbászás rejtelmei- a félreértések elkerülése végett-akinek esetleg csak szimbólumokat jelenítene meg a gépe: mindhárom ékezet megvan!) 

         Úgy kezdődött, hogy egy szépnek egyáltalán nem nevezhető téli estén rosszul álltam fel. Kérdés lehet, hogy történhet ilyesmi, hiszen ez egy teljesen egyszerű mozdulat. Arról esetleg hallani, hogy valaki rosszul ül le, mellé ül a széknek, mert nem jól mérte be a távot. Ilyenkor a földre való huppanás cseppet sem kényelmes, na és az ebből adódó sérülések, lila foltok sem. Lényeg az, hogy valószínűleg a levegő ellenállása, meg a nagy lendület, amivel indultam, nem fért össze. Hirtelen fájdalom nyilallt a hátamba. Elvágódtam, majd mozdulatlanul hevertem a szőnyegen. A körülöttem állók úgy gondolták, hogy csak viccelek, ám tényleg nem tudtam mozogni, amire a fél perces mozdulatlanságom és fájdalmas nyögéseim után a lakótársaim is rájöttek. Ezek után nagy nehezen felsegítettel az ágyra, majd lefektettek. Persze nem vettem komolyan, mivel másnap ezer dolgom volt. Majd elmúlik, így végigrohangásztam a napot. Ennek következtében estére már csak összeszorított fogakkal tudtam mozogni, így egy kis borral vigasztalódtam mondván jobb, mint a gyógyszer. Nem volt igazam! Másnapra már fel sem tudtam kelni! Néhány napig a teljesítményem csúcsát a balos félfordulat az ágyban és az a 20-25 lépés jelentette, amíg kivánszorogtam a mellékhelyiségbe. Legalább olyan erőfeszítést igényelt, mintha a 800 métert teljes gőzerővel futottam volna le, de aztán persze nagy volt az öröm, hogy időben kijutottam, ám megmaradt a kérdés: most mi lesz visszafelé?

         No, megszenvedtem vele, aki már került hasonló helyzetbe, az tudja, milyen. Nagy huzavona, többszöri orvos-látás, értem ezalatt, hogy rám nézett az orvos és azt kérdezte: „Ott fáj? –rámutatva a hátamra- Ott.”  -válaszoltam, és ezzel el is volt intézve. Mindezek után egy szuper, de tényleg rendesen vizsgáló, tapogató doktor néni felírt egy kezelést. 15 alkalomra szóló úszóbérlet, 10 fizikoterápia plusz 15 súlyfürdő. Természetesen nem rögtön kaptam ezt sem, így a „kis baleset” után kb. 5-6 héttel kezdték meg a terápiát. Ha nem fájt volna, nem érdekel, de így vagy vár az ember, vagy vár az ember. Én vártam…

A fizikoterápia, csak hogy mindenki tisztában legyen vele, nem a problémát orvosolja-, vagyis esetemben a becsípődött ízületi tokot- hanem a tüneteket, alias fájdalomcsillapítás. Ez konkrétan azt jelenti, hogy elektromos áram segítségével fájdalomcsillapító szert juttatnak az érintett területre. Az igazi gyógymód- a masszírozáson kívül, ezt azért elviseltem volna egy-két helyes, izmos masszőrfiú társaságában- a súlyfürdő, becenevén AKASZTÁS. Nem véletlen ez a név, hiszen az embert szó szerint a nyakánál fogva lógatják fel. Létezik másfajta súlyfürdő is, de én nyaki függesztésűt kaptam. Heti három alkalommal, nem kis időt igényelő foglalkozás. Az ember elkocog a gyógyfürdőbe, 500 Ft- ellenébe kap egy kulcsot, majd aláíratják a kezelést. Átöltözés, fürdőruci, papucs a lábra, papír a kézbe és irány a súlyfürdő. Ki kell várni, hogy jöjjön a „hóhér” és feltegyen, majd kezelés végén, hogy leakasszon. Ezután zuhanyozás, felöltözés, kulcs vissza, 500-as a zsebbe és irány haza.

Ott várakozom, majd jön egy fiatal lány, és felteszi a kengyelt a nyakamba, csak a vágta várat magára. Kb. 2-2,5 méter széles, és 3-3,5 méter hosszú a medence. Három ember fér el egymás mellett, de legtöbbször csak egymagában lóg a paciens. A kengyel alatt mély a víz, így nem ér le a láb, hiszen a lényeg, hogy a gerincet kihúzza a súly. Első alkalommal csak a szoktatás folyik, ami 5 perc. Elkezdek lógni, sajna nem az óráimról. Bámulom a zöld csempézett falakat, meg az órát a falon. Persze a szemüvegem nincs rajtam, nem merem feltenni, nehogy elnyelje a nagy kékség, bár ez a víz inkább smaragd színű, mintha algás lenne. Hunyorgok, de így sem látom az időt. Ráadásul pont úgy találom meg az egyensúlyom, hogy csak a sarkot látom. Na szép, felnőtt létemre „sarokba állítanak”! Már kiskoromban is utáltam, mert unalmas. Nincs rádió, vagy tv, na de mit várok, hiszen nem a Hiltonban vagyok. (Nem mintha próbáltam volna, de „Ha én gazdag lennék…”.) Az első alkalommal, még többször benéznek, hogy minden rendben van-e, de a következő kezelésekkor ez már nem jellemző. Volt olyan beteg, akit ott felejtettek. Na ezért fordul elő az, hogy önállóan  „lekapcsolja magát” -persze rosszul, mivel nem ért hozzá.

Kibírom az elsőt, nem olyan rémes, jön a második alkalom, kerek 10 perc! Feltesznek, de most egy másik kengyelre. Ez szorít, fuldoklom, mocorgok összevissza, próbálom megtalálni az egyensúlyom, de nem megy. Egyre csak forgok a saját tengelyem körül, mint a búgócsiga és szorít, nyom, nem tudok nyelni. Próbálok másra gondolni. Összpontosítok a tárgyaimra, az előttem álló kihívásokra, úgymint vizsga, köztük az államvizsga, de a helyzet csak rosszabb lesz, kezd úrrá lenni rajtam a pánik, ajajj! Gyors témaváltás: haverok, buli, a fantát nem szeretem. Elkezdek azon töprengeni, hogy min is gondolkodjam. Megírom a súlyfürdős élményeim. Ez az! Gyorsan elkezdek fényképezni mentálisan, ide azért nem viszem a kamerát, és fejben írok egy sztorit, főszereplője egy hős, aki túléli a súlyfürdőt, legyőzve minden fuldokló és pánikrohamát… És a hangulatom javul, egyre jobban beleélem magam, hiszen én vagyok az a hős! Végül jön a  felmentő sereg a herceg fehér ruhában- egy fiatal srác személyében, aki azt mondja: „Egészségedre!” És vége! Vége! Hurrá! Örömtánc nincs, mert még elcsúszom, és beverem a fejem, vagy összetöröm magam, és akkor kezdődik újra a tortúra a sok orvossal. Így hát óvatosan kikecmergek a medencéből, és olyan gyorsan húzok el, mint a vadlibák. Mondanám, hogy porzik az út, de csak vizes tócsák árulkodnak ottlétemről. Beérve az öltözőbe, leülök a padra, és elgondolkozom, hogy még 13 alkalom vár rám. Úristen! De muszáj, mert csak így fog jőni a „jobbkor”, amikor már nem guggolva kell felszedni a tábláról lepotyogó krétát fogva a derekam, hanem csak szimplán lehajolok. A kor, amikor az ember fel tud kelni fájdalom nélkül az ágyból mindenféle fordulós csel nélkül, és amikor nem kell szólni a lakótársnak, hogy tegye arrébb a szárítót, és amikor az olyan porszívógyűlölő, mint én, tud örülni a porszívózásnak is. Hátha másért nem is, ezért megéri! 

(Epilógus: Nem volt minden egyes súlyfürdő ilyen rettenetes, de oda kellett figyelni, melyik kengyelre kérem az akasztást. Mindemellett, úgy tűnik, használt, mert az erős hátfájás eltűnt, de azért még óvatos vagyok. Sőt, néhány esetben, társaság is akadt, így azt mondhatjuk, szocializálódtam. Különösen mókás zárt állkapoccsal beszélni, mikor minden egyes szót meg kell legalább kétszer ismételni. Emellett önkontrollra nevel, mert 15 percen keresztül egy helyben kell maradni LÓGNI, bármiféle mozgás nélkül.

Ennyi, ez az akasztásom története. Mindenki levonhatja a konzekvenciákat, a padon ülve, vagy az ágyban feküdve, de azután csak óvatosan a felállással!)

Tóth Boglárka