Hajlék és boldogság

2006.07.10.

Szombathely - Csavargott, ivott, drogozott, s hajléktalan volt Papatyi Róbert. Ma már szakmája van, önálló lakásban él párjával és három hónapos gyermekükkel.

„Az az igazság, hogy az én egykori családi életem...“, vesz mély levegőt a most huszonhárom esztendős, győri születésű Papatyi Róbert. Majd így folytatja: „Hetedikként, a legkisebbként, a gonoszként érkeztem... Össze-vissza neveltek fel. Kilencéves voltam, amikor anyukám meghalt. Voltam Balatonkenesén intézetben, majd az öregapámék gardíroztak Tarjánpusztán, Pannonhalma mellett. Öregapámtól kaptam szeretetet. Öreganyám más személyiség volt, afféle hangulatember. Ravazdra jártam be busszal iskolába, negyedi-kig elég jól tanultam. A Pápa melletti Gitzhathalom internátusába kerültem, ott is fejeztem be a nyolcadikat. Haverjaim, barátaim nem voltak, magamba zárkózó - így visszatekintve már: sajnos -, problémás gyerek voltam. Aztán az intézetből tizennyolc évesen kerültem ki a nagybetűs életbe. Töprengtem, mit is kellene csinálnom, mire jussak egyáltalán, hogy vigyem valamire. Csavarogjak-e, éljem-e a nomád életet; az ember kereste önmagát, normális családi fészekre vágytam. Miközben ittam; mindent, ami „a“ betűvel kezdődött. Drogoztam, hol erre, hol arra vetődtem, lépcsőházakban aludtam. Üzleteltem. Nem kábítószerekkel; kispályás emberek voltunk. Például telefont szereztem, továbbadtam többért, hogy meglegyen a mindennapi betevő falat. Eléggé kacifántos életet éltem. Volt társaságom, volt kivel beszélgetnem, de a belső dolgaimat senkivel sem oszthattam meg.

Győrben átmeneti szálláson laktam, amikor a gondozóktól megtudtam, hogy Szombathelyen meghirdettek egy új projektet, amelynek az a lényege, hogy az ember tizennégy hónapig szakmunkásnak tanul, miközben pénzt is kereshet. Tavaly, május 17-én vettek fel, miután megfeleltem a tesztíráson és az elbeszélgetésen. Akkor kerültem a Zanati útra, a Savaria Rehab-Team Kht.-hez. Hárman laktunk egy szobában, a társaim is tanultak és dolgoztak. Én fatömegcikk- és eszközgyártó lettem. Nagyon hálás vagyok a Savarai Rehab-Team embereinek, hogy ebbe belevághattam. Felkapaszkodhattam a hajléktalan, nomád életből. Különösen sokat köszönhetek Horváth Olga igazgatónőnek és a tanáraimnak, akik a Zanati úton tanítottak, felkészítettek, törödtek velünk, segítettek megoldani a problémáinkat. Hálás vagyok, hogy léteznek ilyen emberek. Igaz, hogy vannak hajléktalanok, de igaz az is, hogy léteznek olyanok is, akik nap mint nap azon dolgoznak, hogy a hátrányos helyzetűeknek segítsenek. Meghallgassák őket, odaálljanak melléjük. Táplálják az embert. Fölkapják, hogy tovább tudjon lépni az életben. Bizalmat adnak, ami számomra a legtöbb.

A legnagyobb boldogság, hogy lett családom. Megismerkedtem egy lánnyal még a tesztíráson, illetve azon a bizonyos elbeszélgetésen, utóbb kiderült, hogy egymásra találtunk. Kolompár Georginának hívják, tizenkilenc éves; neki van családja, szóval normális kö-rülmények között nőtt fel. Hogy valami kontaktus alakul, ezt már tavaly májusban éreztük, aztán szerelem lett közöttünk. Oda szépült a dolog, hogy lett belőle egy nagyon szép gyümölcs. Az én fél szívem: Dorina. Három hónapos. Olgi néninek és a Savaria Rehab dolgozóinak köszönhetően lakhatási támogatást is sikerült kapnunk, így albérletben, önálló életet élhetünk. Reggel héttől délután háromig egy asztalosműhelyben dolgozom, bár a szerződésem a hónap közepén lejár; a ’rehabteamesek’ utána segítenek álláshoz jutni. Közben magam is keresek munkát, hátha bejön valami. Előtakarékoskodunk, hogy majd egyszer... Szóval tovább tudjunk lépni. Minden áldott nap, délutánonkét a feleségemmel - aki gyesen van - együtt foglalkozunk a gyermekünkkel. Ez a lejobb családi program; etetjük, beszélünk hozzá, nevetgélünk. Hogy mi lesz a jövő? Nem vagyok látnok. Bizom abban, hogy olyan boldog lesz a családunk, mint most. A hajléktalanoknak meg üzenem: a kilátástaslanság közepette is lehet várat építeni, ehhez pedig ne röstelljenek segítséget kérni!

06.07.2006   Szenkovits Péter

Forrás: Vasnépe.hu