optimista országok

Thaiföld 100%Seychelle-szigetek 100%Szamoa 100%
Zimbabwe 100%Közép-Afrikai Köztársaság 100%Argentína 100%
Venezuela 100%Panama 93%Ruanda 87%
Brunei 77%Amerikai Virgin-szigetek 77%Ausztrália 74%
Jordánia 73%Nicaragua 67%Szingapúr 67%
Ciprus 63%Namíbia 63%Olaszország 63%
Görögország 62%Finnország 62%Izrael 61%
Azerbajdzsán 60%Egyiptom 60%Maldív-szigetek 60%

nyitóoldal > hirek > Optimista sajtófigyelés > Hajlék és boldogság

Hajlék és boldogság

2006.07.10.

Szombathely - Csavargott, ivott, drogozott, s hajléktalan volt Papatyi Róbert. Ma már szakmája van, önálló lakásban él párjával és három hónapos gyermekükkel.

 

„Az az igazság, hogy az én egykori családi életem...“, vesz mély levegőt a most huszonhárom esztendős, győri születésű Papatyi Róbert. Majd így folytatja: „Hetedikként, a legkisebbként, a gonoszként érkeztem... Össze-vissza neveltek fel. Kilencéves voltam, amikor anyukám meghalt. Voltam Balatonkenesén intézetben, majd az öregapámék gardíroztak Tarjánpusztán, Pannonhalma mellett. Öregapámtól kaptam szeretetet. Öreganyám más személyiség volt, afféle hangulatember. Ravazdra jártam be busszal iskolába, negyedi-kig elég jól tanultam. A Pápa melletti Gitzhathalom internátusába kerültem, ott is fejeztem be a nyolcadikat. Haverjaim, barátaim nem voltak, magamba zárkózó - így visszatekintve már: sajnos -, problémás gyerek voltam. Aztán az intézetből tizennyolc évesen kerültem ki a nagybetűs életbe. Töprengtem, mit is kellene csinálnom, mire jussak egyáltalán, hogy vigyem valamire. Csavarogjak-e, éljem-e a nomád életet; az ember kereste önmagát, normális családi fészekre vágytam. Miközben ittam; mindent, ami „a“ betűvel kezdődött. Drogoztam, hol erre, hol arra vetődtem, lépcsőházakban aludtam. Üzleteltem. Nem kábítószerekkel; kispályás emberek voltunk. Például telefont szereztem, továbbadtam többért, hogy meglegyen a mindennapi betevő falat. Eléggé kacifántos életet éltem. Volt társaságom, volt kivel beszélgetnem, de a belső dolgaimat senkivel sem oszthattam meg.

Győrben átmeneti szálláson laktam, amikor a gondozóktól megtudtam, hogy Szombathelyen meghirdettek egy új projektet, amelynek az a lényege, hogy az ember tizennégy hónapig szakmunkásnak tanul, miközben pénzt is kereshet. Tavaly, május 17-én vettek fel, miután megfeleltem a tesztíráson és az elbeszélgetésen. Akkor kerültem a Zanati útra, a Savaria Rehab-Team Kht.-hez. Hárman laktunk egy szobában, a társaim is tanultak és dolgoztak. Én fatömegcikk- és eszközgyártó lettem. Nagyon hálás vagyok a Savarai Rehab-Team embereinek, hogy ebbe belevághattam. Felkapaszkodhattam a hajléktalan, nomád életből. Különösen sokat köszönhetek Horváth Olga igazgatónőnek és a tanáraimnak, akik a Zanati úton tanítottak, felkészítettek, törödtek velünk, segítettek megoldani a problémáinkat. Hálás vagyok, hogy léteznek ilyen emberek. Igaz, hogy vannak hajléktalanok, de igaz az is, hogy léteznek olyanok is, akik nap mint nap azon dolgoznak, hogy a hátrányos helyzetűeknek segítsenek. Meghallgassák őket, odaálljanak melléjük. Táplálják az embert. Fölkapják, hogy tovább tudjon lépni az életben. Bizalmat adnak, ami számomra a legtöbb.

A legnagyobb boldogság, hogy lett családom. Megismerkedtem egy lánnyal még a tesztíráson, illetve azon a bizonyos elbeszélgetésen, utóbb kiderült, hogy egymásra találtunk. Kolompár Georginának hívják, tizenkilenc éves; neki van családja, szóval normális kö-rülmények között nőtt fel. Hogy valami kontaktus alakul, ezt már tavaly májusban éreztük, aztán szerelem lett közöttünk. Oda szépült a dolog, hogy lett belőle egy nagyon szép gyümölcs. Az én fél szívem: Dorina. Három hónapos. Olgi néninek és a Savaria Rehab dolgozóinak köszönhetően lakhatási támogatást is sikerült kapnunk, így albérletben, önálló életet élhetünk. Reggel héttől délután háromig egy asztalosműhelyben dolgozom, bár a szerződésem a hónap közepén lejár; a ’rehabteamesek’ utána segítenek álláshoz jutni. Közben magam is keresek munkát, hátha bejön valami. Előtakarékoskodunk, hogy majd egyszer... Szóval tovább tudjunk lépni. Minden áldott nap, délutánonkét a feleségemmel - aki gyesen van - együtt foglalkozunk a gyermekünkkel. Ez a lejobb családi program; etetjük, beszélünk hozzá, nevetgélünk. Hogy mi lesz a jövő? Nem vagyok látnok. Bizom abban, hogy olyan boldog lesz a családunk, mint most. A hajléktalanoknak meg üzenem: a kilátástaslanság közepette is lehet várat építeni, ehhez pedig ne röstelljenek segítséget kérni!

06.07.2006   Szenkovits Péter


Forrás: Vasnépe.hu

Ingyenes, anonim HunOpti önismereti tesztünkből te is megtudhatod mennyire látod optimistán a jelened. Kitölthető akár ide kattintva is: HunOpti

2019. január 1-től az Optimista Klub archiválódik. Mit szól ehhez?

Nekem mindegy.
Nem örülök, mert szeretem az oldalt.
Remélem nem lettetek pesszimisták?
Szívesen szervezném tovább. Kérlek lépj kapcsolatba velem!
korábbi szavazások