Kaukázus-expedíció

2006.03.23.

Balassagyarmat

Szugyiczki Zsolt határőr a különleges alakulatok számára megrendezett országos háromtusa bajnokságokon öt alkalommal állt társaival a dobogó felső fokán. Ezek az eredmények is árulkodnak kitartásáról, lelki és fizikai rátermettségéről, melyet jól megalapozott hegymászó-expedícióival.

Eddigi teljesítményét nagyban segítette a Balassagyarmati Határőr Igazgatóság, a város önkormányzata, a Katlan túrabolt, a Prométheus Rt., Érsek Balázs, valamint az Ipoly Unió. A nyár végén egy különleges biciklitúrára készül, amelynek során végigbiciklizik az Alpokon és befejezésül ismét megmássza a Mont Blanc-t kerékpárral a hátán. A közelmúltban tett különleges kaukázusi expedíciójáról faggattuk.

– Bizonyára nem véletlenül esett a választása a világnak erre a távoli pontjára…

– A Tátra, a Fogaras, az Alpok csúcsait követően az akklimatizációs lépcsőnk tudatos felépítésének érdekében, egy 5000 méter feletti csúcs megmászására volt szükségünk. Így esett a választás az orosz–grúz–csecsen határ mentén húzódó, a Kaszpi- és a Fekete-tenger között elterülő Kaukázus hegység legmagasabb csúcsára, a Kaukázus hercegnőjére, az Elbruszra. A rendszerváltást követően, mikor megnyíltak a kapuk a szélrózsa minden irányába, elsősorban a közelebbi, magasabb és korábban tiltott Alpok lett a hegymászók célpontja. Így a Kaukázus a hegymászók mostohagyerekévé vált és feledésbe merült. 14 jelentkezőből az első vízumkérelmet követően (amelynek során kiderült, hogy az orosz hatóságok a területet turisták által veszélyes háborús övezetnek nyilvánították) már csak öten maradtunk és végül is csak négyen utaztunk el: Oláh Péter, Erdélyi Ottó, Papp Ferenc és jómagam.

– Hogyan telt az odautazás?

– Három és fél napon át hallgattuk a vonat zakatolását, miközben 3000 kilométert tettünk meg az orosz síkságon, érintve a Dnyeper folyót és a Kaszpi-tengert. Rendkívül érdekes volt látni, hogy a helyi emberek nem csak utaznak, de fent élnek a vonaton. Otthonosan berendezkednek: rádió, köntös, tükör, pizsama, papucs, tésztaszűrő, olykor még egy egész főtt csirkét is előkotortak a poggyászukból. Ahogyan közeledtünk a „szent hegyhez” és egyben a határhoz is, úgy sűrűsödtek a katonai ellenőrzőpontok, minden egyes alkalommal a padlóra hasaltunk és síri csendben hallgattuk a sofőr és a katonák közt kialakuló egyezkedést.

A tábor a Baszkán-völgy bejáratánál körülbelül 2000 méter magasságban volt, kipakoltunk, majd a sátorállítást követően egy kondicionáló túrán vettünk részt.

– Milyen érzés volt meghódítani a hegy első csúcsát?

– Valójában mikor felértem az első kaukázusi csúcsomra, fogalmam sem volt, hogy milyen csúcson és milyen magason vagyok, de nem is ez a lényeg. Nem azért mászunk, hogy minél magasabbra jussunk, ez csak annak lehet cél, aki pusztán a saját dicsőségétől vezérelve, teljesítményként könyvel el egy ilyen élményt. Ha már az élménynél tartunk, meg kell említenem egy másik szót, mely az élményből táplálkozik és emelkedik ki, és ez a tapasztalat.

Ha csak azt tartjuk szem előtt, hogy kijussunk egy távoli országba és megmászszunk egy magas csúcsot és mindez akár több millióba is kerülhet, akkor a hegymászás önös érdek. Az a tapasztalat, amit a hegyen szerzünk, nem csak az ember és a hegy találkozásakor válik tudássá, ha tudatosan nyitott szemmel járunk, ezeket a tapasztalatokat hazavisszük (nem a hátizsákban) és együtt élnek velünk a hétköznapokban is. Ez az együttélés az, amit az embernek kötelessége megosztani másokkal, hogy látva bizonyos szélsőséges példákat más szemszögből mutassuk be azt, amiben és amilyen módon együtt élünk, éldegélünk.

– Milyen technikával mászta meg a hegyet?

– A hágóvas felcsatolása után egy csákánnyal a kezembe kimerészkedtem a hómezőre. Úgy 400 métert kellett traverzálnom, mire sziklabetéthez értem, a hó igen mély volt, minden lépést ki kellett rúgnom, hogy harapjon a vas és a csákánnyal is csak többszöri leszúrás után sikerült kemény havat találnom. Ez a két pont adott biztos fogást, a bizonytalan hómezőn. Sziklát mászva meglepő volt, hogy mennyire bizonytalanok a fogások, a masszívnak látszó kőtömbből is letörött egy-egy ökölnyi szikladarab, de nem volt ritka a hátizsák méretű sem. Közvetlen a csúcs előtt igen kitett részhez értem, az alattam tátongó több száz méternyi mélység arra biztatott, hogy minden egyes fogást többször vizsgáljam meg. Ezek azok a helyzetek, mikor az ember megtanul korlátlanul bízni magában, és a képességeiben, és ezen felül szembenézhet a sorsával, hisz nincsenek véletlenek!

A csúcsra fellépve olyan látvány tárult elém, mint még soha. Ott álltam az orosz–grúz határon, Ázsia küszöbén, és csak most ébredtem rá, hogy a kaukázusi hegyek gigantikus világában milyen kicsik vagyunk itt sok-sok kilométere minden emberi településtől. Ez volt a legszebb táj, amit eddig valaha is láttam, az erdőhatárra lenyúló gleccserek nyelve lávaként folyt szét a szélrózsa minden irányába, a déli égboltot fodros bárányfelhők színesítették, a nap sugarai fényes díszbe öltöztették a megcsillanó hó felszínét. Kitűztem a balassagyarmati zászlót, és hálát adtam mindazoknak, akik segítettek, hogy ott lehettem.

– Hogyan sikerült a végső cél, az Elbrusz meghódítása?

– Ahogy közeledtünk a nyereghez, egyre jobban érezhető volt az oxigénhiány. A lépéseink folyamatosan lassultak, lábaink egyre nehezebbé váltak, először csak 20–30 lépésenként álltunk meg, majd 4–5 lépésenként kiáltott a tüdőnk levegőért. Mindöszsze 200–300 méter magasságkülönbség választott el a csúcstól, de ez a pár száz méter még sok nehézséget rejtett magában. Minél feljebb kapaszkodtam annál rövidebbek voltak a lépéseim, hosszabbak, s gyakoribbak a pihenőim. Már egy óra is eltelhetett, hogy letértem a kitaposott ösvényről amely a nyugati csúcsra kanyargott fel.

Elveszítettem az időérzékemet, és nem volt erőm megnézni az órát, minden energiámat a koncentrálásra fordítottam. Nem sokat időztem odafenn, tudtam, hogy csak most jön a neheze. Sajnos lefelé sem éreztem jobban magam, már a táj szépsége sem tudott magával ragadni, többször feküdtem le a hóba pihenni, de úgy éreztem, menten elalszom, így a csákányba kapaszkodva egyre nehezebben keltem fel és haladtam a sátraink felé. Egy sziklán gubbasztó idősebb úrral összeakadt a tekintetünk, mindketten éreztük a magasság bénító hatását, s anélkül hogy egy szót is szóltunk volna, láttuk egymáson, hogy a hegymászáson és az egyszerű szenvedésen kívül több az, amit mi itt megtapasztalunk: kitartás, akarat és a legfontosabb az alázat!

– Mi adja meg a hegymászás szépségét?

– Csupán fizikai erőre támaszkodva is el lehet érni eredményeket, de nem mindig a tiszta, minden akadálytól mentes „eredmények” azok, amelyek megtanítanak bennünket a dolgok belső tartalmát meglátva, másként szemlélni a világot. Miért van szükség erre? Azért, hogy megtanuljunk élni: örülni annak, amink van, elfogadni a másikat olyannak amilyen, segíteni azokon, akitől nem várhatunk hasznot, és nem vegetálni. Nem szabad, hogy a boldogság keresését is az önérdek mozgassa, mint a pénz, a hatalom, a gazdagság, s mindig a külsőségektől tegyük függővé magunkat.

Forrás: http://www.nmedia.hu/index.php?apps=cikk&d=2006-03-22&r=1&c=499866