Mosolyvírus!

2006.08.23.

"A mosoly, igen, kérem, az arcát beterítő, szinte folyamatos és zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel, de bevallom, én akkor erre eléggé el nem ítélhető módon nem figyeltem – vallotta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse."

A mosoly, igen, kérem, az arcát beterítő, szinte folyamatos és zavartalan mosoly lehetett volna az első figyelmeztető jel, de bevallom, én akkor erre eléggé el nem ítélhető módon nem figyeltem – vallotta a vizsgálat során a beteg egyik közeli ismerőse. Arcát beborította a szégyenkezés pírja, pedig a doktor szavai megértően csengtek, az ügyet kivizsgáló pszichiáter csapat vezetője is azt magyarázta: ilyen lappangó veszélyre korántsem oly könnyű felfigyelni, mint az ember hinné.
– A deviáns, mondhatnám úgy, az átlagostól nagyon eltérő magatartást mégis mikor érezték már terhesnek a beteg közelében élők? – akart közelebb jutni az igazsághoz a fiatal nyomozó is, akinek rövid szolgálati ideje alatt ilyen cselekménnyel még nem kellett szembesülni.
– Amikor háromszor is kimondta egymás után, hogy boldog. Igen, kifejezetten a boldogságról beszélt, meg arról, hogy ő jól érzi magát ebben a világban – magyarázta egy szemtanú, s hangján érződött, a beteg által kiváltott sokk nem pottyant ki lelkéből nyomtalanul.– Én is csak hasonlókat tudok nyilatkozni – nyomult az időközben adásra kész televíziós stáb közelébe a beteg szomszédja. – Képzeljék, egy szombaton azt tanácsolta a férjemnek, hogy amikor úgy érzi, nagy a gondja, gondoljon zöld mezőkre, hegyek között apró sziklák között bukdácsoló patakra, vagy csak egyszerűen sétáljon ki egy falu határába, szívja magába a széna illatát, telepedjen le a Tisza partjára, integessen a folyón hajózóknak, értse meg rekedt hangú matrózok messziről hozott üzenetét. Maguk szerint egy normális ember mond ilyeneket? – bámult bele a kamerába a szomszéd, dehogy palástolta felháborodását.– Valóban furcsa, hogy egy ilyen zaklatott, felkavaró információktól terhes világban előfordul ez a jelenség – hangzott az orvos szakértők egybehangzó véleménye. – A beteg, kétséget kizáróan boldog, de szerencsére nem ütköznek ki rajta annyira e jelenség jelei, hogy el kellene különíteni. Igaz, hogy kicsit hosszasabb orvosi kezelést igényel, amíg stabilizálni tudjuk az állapotát, ám a tudomány mai állása szerint korántsem reménytelen a helyzete – adta ki közleményét a kórház.
A beteg mosolya eközben nevetésbe csapott át. A kérdezősködőknek olyanokat állított, hogy az élet gondjai csupán azért tornyosulnak, hogy megoldjuk őket, meg egyébként: kit fognak már zavarni azok a kátyúk száz év múlva, amin megbotlik autónk is, életünk is. Élvezzük a hétköznapokat, higgyük el, hogy aki felénk közelít, jó szándékkal teszi. És fogadjuk el az ősi bölcsességet: ha a sors bezár előttünk egy ajtót, minden bizonnyal hamarosan ki fog nyitni egy ablakot – ölelt át egyszerre két embert is a beteg. Majd azt kérdezte: nem tud-e valamiben segíteni?

Szavait több televíziós csatorna is közvetítette, a betegről, aki egyébként férfi volt, közepes képességekkel, nagy reményekkel, de nem teljesíthetetlen vágyakkal, hamarosan tanulmány is született. Legalább százkilenc. Kihaló embertípus, optimizmusban szenved, nem fertőző – állt a kórházi zárójelentésben. Amikor kiengedték a zárt osztályról, a város fölül elszaladtak a felhők, kövér fejű Nap hegedült az égen, a legforgalmasabb kereszteződésben pedig egy sofőr kipattant a kocsijából, s bicegő öregasszonyt segített át a zebrán. Mesélik: a mosoly, a betegen megfigyelt furcsa, békességbe mártott mosoly eltorzította az autós arcát is.

Forrás:http://www.delmagyar.hu/cikkonly.php?action=nyomtat&cid=131012