Sokunknak telik el úgy az élete, hogy mindvégig a jobb jövőben reménykedünk, és közben észre sem vesszük, hogy a sok csalódás nyomai már évek óta megjelölték arcunkat. Napok telnek el úgy, hogy közben arra gondolunk, „sebaj, majd talán holnap minket is megtalál az a bizonyos csoda”. És minél többet kell rá várni, annál jobban bízunk benne. Hisz miért ne érdemelnénk meg, főleg, ha már ennyit vártunk rá?

Csak az a gond, hogy attól függetlenül, hogy rendíthetetlenül hiszünk abban, hogy eljön az, amire egész életünkbe vártunk, gyakran már nem vígasztal, és nem tudjuk, hogy hol a határ. Annak a határa, amit tűrésnek neveznek, és azt hittük már rég túlléptük. Vajon van szavatossága a kitartásnak? Honnan fogjuk tudni, hogy az ami még tartja bennünk az erőt, még mindig őszinte és nem vált csupán megszokássá. Hisz, ha már nem szívből fog jönni a boldog jövőbe vetett hitünk, akkor annyi lesz a pozitív gondolatok teremtő erejének is.

Talán a szebb jövőre meg kell érni, mivel az előtte lévő időszak nemcsak egy negatív szakasz, hanem olyan, mint egy tanulótábor. Ahhoz, hogy a következő szintre léphessünk, bizonyos feladatokat helyesen kell megoldanunk, és a jól megoldott feladatok számától és mértékétől függ, hogy ki előbb, ki utóbb léphet a következő fázisba. Viszont, ahogy minden ember más, így a vágyaink, érzéseink, körülményeink is azok. Ezért van az, hogy senkinek sem ugyanazokat a próbatételeket szánják.

Így az életben, ahogy az iskolában is lenni szokott: az utolsó évben már senkit nem szoktak megbuktatni, azzal az érvvel, hogy ha már ezt a pár évet végigszenvedte, akkor hadd menjen át az utolsó, legnehezebb vizsgán is. Hisz akinek a teljesítménye nem is olyan jó, viszont látják rajta a szorgalmat és a kitartást, biztosan át fogják engedni egy kegyelem kettessel.

Tamás Anita Tel.sz.: +36 30/595 5132 Email: